Mózes

Mózes héber próféta, tanító és vezető, aki a Krisztus előtti 13. században szabadította fel népét az egyiptomi rabszolgaságból. A Sínai-hegyen tett szövetségi szertartáson, a tíz parancsolat átadásának helyén pedig megalapította Izráel vallásos közösségét. Mint ezen szövetség feltételeinek tolmácsolója, ő volt a közösség vallásos hagyományainak szervezője.
A zsidó hagyományban a legnagyobb tanítóként és prófétaként tisztelik, olyannyira, hogy a nyugati kereszténységben a zsidó vallást néha – pontatlanul – mozáizmusnak, vagy mózesi hitnek nevezték. Az ő hatása továbbra is érződik a nyugati kultúra vallásos életében és erkölcsi vonatkozásaiban, ebben rejlik az ő maradandó jelentősége.

 

A fejlődés évei

 

Az egyiptomiak ahhoz, hogy korlátozzák a zsidók szaporulatát, minden újszülött fiút lemészároltak. Mózes szülei, Amrám és Jókébed, kiknek a másik két gyermekük Áron és Miriám volt, három hónapig rejtegették a kis Mózest, majd egy viasszal bekent fonott kosárba helyezve a Nílus vizére tették.
A gyermeket a fáraó lánya találta meg fürdés közben, így Mózes az egyiptomi udvarban növekedett föl. Ifjúkori évei a fáraó udvarában csendességben teltek, későbbi tetteiből kiderül, hogy vallásos, civil és hadi ügyekben egyaránt képzett volt. Neveltetése folyamán valahogy tudomást szerzett származásáról, aggodalma és kíváncsisága arra ösztönözte, hogy felkeresse népét. Látta a nyomasztó körülményeket, amelyek között a népe dolgozott. Amikor egy egyiptomi munkafelügyelő egy hébert erőteljesen ütlegelt, nem tudta elnézni az igazságtalanságot. Miután meggyőződött arról, hogy senki sem látja, megölte az egyiptomi birtokost.
A győzelem heve visszahúzta Mózest a következő napon a népéhez. Ez alkalommal azonban két verekedő héberre talált. Miután szétválasztotta őket, kérdőre vonta a támadót, megpróbált tisztázni egy nézeteltérést két zsidó között. Két kérdés rázkódtatta meg őt: „Kicsoda tett téged fő emberré és bíróvá mi rajtunk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint megöléd az egyiptomit?” (II. Mózes 2:14). Ennek hallatán félelem töltötte el: egyike az övéinek tud a titokról, és valószínűleg hamarosan a fáraó is tudomást szerez róla. A ténnyel szembesülve Midiánba menekült.

 

Midiánban

 

Míg Mózes pihenőt tartott egy kútnál, a midiánita pap (Jetró) hét lánya meg akarta itatni a család juhait. Más pásztorok is érkeztek, akik elzavarták őket, hogy a saját nyájukat itassák meg előbb. Mózes ezt látván a lányok segítségére sietett, és megfutamították a pásztorokat. Ezt követően Mózes Jetróval maradt, házasságot kötött Czippórával, a pap egyik lányával, és magára vállalta Jetró nyájának gondozását. Legelőt keresve bebarangolta az egész pusztaságot.
Egyik nap egy hegy lábánál figyelme megakadt egy lángoló csipkebokron, amely különleges módon nem égett el. Látott már tűzszerű virágokban pompázó bokrokat, de ez a jelenség más volt, feléje fordult, hogy megvizsgálja, viszont egy hang figyelmeztette, hogy ne menjen közelebb. Majd azt a parancsot kapta, hogy vegye le a saruit, mivel szent földön áll.
Attól függetlenül, ki hogyan értelmezi az égő bokrot, a lényeg az, hogy Mózes tudatában volt annak, hogy egy istenséggel találkozott. Ez az Isten Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének vallotta magát, és arra kérte őt, hogy szabadítsa fel a zsidó népet egyiptomi fogságából. Annak ellenére, hogy régebb magától buzgóan segített a népén, ezen megbízás hallatán kételyei támadtak saját képességeit illetően. Arra kérte Istent, hogy árulja el a nevét. Az elődök Istenét leginkább El ‘Elyon (Magasságos Isten) vagy El Shaddai (A Hegyek Istene vagy a Mindenható Isten) neveken ismerték, de Mózesnek Jehovaként mutatkozott be, és arra utasította, hogy ezentúl az új nevén szólítsák. Jehova (Jahve – ’Én vagyok, aki vagyok’) azt jelenti, hogy Teremtő. Ez a kinyilatkoztatás tette lehetővé Mózes számára azt, hogy úgy tekinthessen a zsidók Istenére, mint a természet és minden népek feletti legfelsőbb Úrra. Jehova megbízottjává válik, azonban dadogása miatt ékes beszédű testvére, Áron lesz a szóvivő.

 

A próféta

 

Mózes és Áron elmentek a fáraóhoz, és átadták az üzenetüket. Mózes beszélt neki Istenről, az Ő kegyelmességéről és a Paradicsomról, valamint az egyistenhit kötelezettségeiről és az Ő imádásáról. A fáraó megvetéssel hallgatta Mózes beszédét. Azt gondolta róla, hogy őrült, mivel meg merte kérdőjelezni a fáraó felsőbbrendűségét, hisz őt az egyiptomiak istenként tisztelték. A fáraó nem akarta szabadon engedni a rabszolgasorsban élő zsidókat (még áldozni sem engedte el őket), így Isten 10 csapással sújtotta az egyiptomiakat.
A 10 csapás: 1. Egyiptom vizei vérré változnak; 2. Egyiptom egész földjét békák lepik el; 3. szúnyogok kínozzák az embereket és az állatokat; 4. bögölyök jelennek meg Egyiptomban; 5. dögvész és pusztító járvány sújtja az egyiptomiak állatait; 6. fekélyek keletkeznek emberen és állaton; 7. az egész országot jégeső pusztítja; 8. a sáskák felfalják a jégesőtől megkímélt termést is; 9. három napos sötétség száll az országra; 10. az egyiptomi elsőszülöttek halála.

 

Gósentől a Sínai-hegységig

 

A Kivonulás 11–14 fejezetei egy rendkívülien összetett részt foglalnak magukba, és néha az itt rögzített történekről szóló különböző elbeszélések ellentmondásosak. Az események a szokásosnál homályosabbak, és a tudósok értelmezése váltakozik a részleteket tekintve. Az egyik változat szerint a fáraó megborzongott, mikor meghalt az elsőszülött fia, és megparancsolta a zsidóknak, hogy távozzanak.
Egy másik forrás szerint Mózes az elsőszülött gyermekek gyászolásának időszakát használta fel a titkos menekülésre. Közös a két változatban azonban, hogy a fáraó végül üldözőbe vette a zsidókat. A hagyomány szerint körülbelül 2.000.000 ember hagyta el Egyiptomot, viszont a jelenkori módszerekkel végzett kutatások ezt a számot mindössze 15.000 körülire becsülik.
Az egyiptomi hadsereg sarokba szorította a menekülőket a Sás-tengernél (papírusz-sás mocsár), amely elzárta útjukat kelet felől. Később a zsidó hagyomány a vizet a Vörös-tengerként értelmezte, és ez a mai napig megmaradt még a Biblia legújabb fordításaiban is. A tudósok nem értenek egyet a Vörös-tenger megjelölésével, hiszen a papírusz-káka csak édesvízben nő, így a valószínűbb az, hogy a történetekben szereplő állóvíz mindössze egy sekély tó lehetett Egyiptom északkeleti csücskében.
Mózes megkérte népét, hogy legyenek nyugodtak, és várják meg Jehova tanácsát. A feltételezések szerint erős keleti szél fújt egész éjjel, és egy útszerű, száraz átkelőhelyet hozott létre a tavon, lehetővé téve a zsidók számára az átkelést. Amikor a víz visszatért a medrébe, az üldöző egyiptomiak elpusztultak. Ezen természeti jelenség időzítése megadta a végső választ a fáraó arrogáns kérdésére, „Kicsoda Jehova?” A túlsó parton Mózes és lánytestvére, Miriám, egy Jehovához szóló dicsőítő énekkel vezette tovább az embereket (II. Mózes 15:1–21).
A zsidók vándorlásának útvonala vitatott, de a legvalószínűbb a déli útvonal Dzsebel Musába, mely a Sínai-hegy (Hóreb) helyszíne, a Sínai félsziget déli csücskének gránitos részén. Az utazás kietlen országokon vezetett keresztül, és Mózesnek küzdenie kellett a keserű panaszokkal a víz- és élelemhiány miatt. Végül sikerült elvezetnie népét „az Isten hegyéhez”, ahol Jehova felhőként jelent meg nekik.

 

A sínai szövetségkötés

 

Jehova egy félelmetes vihar formájában jelent meg a Sínai-hegynél, mely Mózes számára egy újabb felismerés volt, akárcsak a lángoló csipkebokor (II. Mózes 19–20. fejezetei). Ezen a helyen adta át Isten Mózesnek a kőtáblákba vésett tíz parancsolatot.

 

A tíz parancsolat:

1. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
2. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn- szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
3. Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
4. Megemlékezzél a szombatról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
5. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked.
6. Ne ölj.
7. Ne paráználkodj.
8. Ne lopj.
9. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
10. Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.

 

Az egyezmény megerősítésekor Mózes és az emberei szembesültek a ténnyel, hogy a feltételek szerint kell élniük. Ez a parancsolatok értelmezését vonta maga után, így Mózes az előírásokat sajátos estekre kezdte szabni. Ezek közül néhányat az esetjogból származtatott, de kiválasztásukra és alkalmazásukra valószínűleg a „gyülekezet sátorába” ment  (egy egyszerű, kővel körbevett szent sátor a táboron kívül), ahol Mózes Jehovával beszélt, „színről színre, a mint szokott ember szólani barátjával” (II. Mózes 33:11).

Sínaitól Transzjordániáig

 

A Sínai-hegy elhagyása után Mózes növekvő ellenállással és frusztrációval szembesült a Számok könyve (Mózes IV. könyve) szerint. Amikor sürgette a népet, hogy ismét fontolóra vegyék a tetteiket, szinte megkövezték. Az elbeszélés szerint, Mózes közbenjárt Jehovánál a nép érdekében, aki azzal fenyegetőzött, hogy elpusztítja őket, és egy más, nagyobb népet fog nemzeni. Egyik esetben, Méribánál, valószínűleg Kádes-Bárnea területén, haragja felülkerekedett az együttérzésén.
Mózes a panaszkodó embereket lázadóknak nevezte, és mérgében egy sziklát kétszer is megütött botjával, aminek következtében víz buggyant ki a szomjazóknak. Jehova nevének és becsületének védelmezésekor is dühös volt, de ez alkalommal mérgét a népével való civakodás idézte elő. A monda szerint ez volt az a kiváltó ok, amiért Jehova nem engedte be Mózest a Kánaán földjére, ugyanis Isten arra kérte, hogy kérje a sziklától a vizet, ehhez képest Mózes ráütött.
A transzjordániai Edom és Moáb országok és a midiániták vazallusai visszautasították Mózes azon kérését, hogy átvonulhasson földjeiken. Okosan kelet felől kerülte meg őket, és észak irányába ment, hogy meghódítsa Siont, az ammoniták királyát és Ógot, Básán királyát. Mózes letelepedési engedélyt adott egyes törzseknek Transzjordániában, amely döntés ellenkezést idézett elő a moabiták és az ő midiánita hűbéruruk részéről. Felkérték a szíriai jövendőmondó Bálámot, hogy átkozza meg a zsidókat, de az ehelyett megáldotta őket. Egyes tudósok úgy értelmezik ezt, hogy Bálám megtért Jehovához. Ha valóban így is volt, később visszatért régi hitéhez, mivel a Biblia szerint Bálám arra buzdította korábbi megbízóit, hogy vallásos csábítással gyengítsék a zsidókat. Mózes a midianiták ellenségeskedésére, nem sokkal a halála előtt, egy sikeres szent háborúval válaszolt.
Utolsó szolgálati cselekedeteként a pusztai vándorlások túlélőivel megújította a Sínai-egyezményt. A Jordán-völgyi táborából Mózes felmászott a Piszga hegy egy kilátópontjára. Innen nézett végig az ígéret földjén.

 

Az ember

 

Mózes tehetséges, jól képzett személy volt, de igazi nagysága valószínűleg a Jehovával való személyes tapasztalatának és kapcsolatának köszönhető. Az egykori dadogó gyilkos megértette megóvásának okát és rendeltetését, amely az irgalmas Úr jóindulatából ered, aki adott neki még egy esélyt. Megértő lelke és megbocsátó szíve volt, alázatossága pedig kétségtelen, felismerte, hogy az adottságai és ereje Jehovától erednek.
Méltó hagyatékként Mózes utolsó napjaiban három emlékezetes beszédet mondott, melyeket az V. könyve őriz. A legfontosabb kijelentése összefüggésben van egy jövőbeli prófétával, akit, akárcsak Mózest, a népnek el kell fogadnia. Peór völgyében temették el, de senki sem ismeri a síremlékét. A zsidók szentnek tekintik, tizenkét évszázadon keresztül túlszárnyal más prófétákat, egyedül Krisztus múlta felül őt, akit megjövendölt.