Oldal kiválasztása

Életéről

 

Szókratész egy gazdag athéni szobrász gyermeke volt, vagyonának köszönhetően megengedhette magának, hogy idejét filozofikus párbeszédekkel töltse. Mivel ezeknek semmilyen írásban fennmaradt változatát sem hagyta maga után, kénytelenek vagyunk ezek elérésében Platón feljegyzéseire hagyatkozni.

Alkibiadész, Periklész unokaöccse, a híres athéni hadvezér a következőképpen emlékezik vissza Szókratészre Platón Lakoma című írásában:

„Én, uraim, ha nem tartanék tőle, hogy teljesen elázottnak néztek, esküvel bizonyítanám, mi nyűgözött le beszédei hallatára, és mi tart lenyűgözve ma is. Amint a szavát hallom, szívem jobban kalapál, mint a táncoló kurübantoké, és patakzik a könnyem. És látom, ugyanezt élik át mások is. Ha Periklészt vagy más kiváló szónokokat hallgattam, éreztem: szépen szólanak, de semmi olyan nem feszengett bennem, mint Szókratész hallatára, lelkem nem háborgott, nem lázadozott rabszolga állapotában. […]

Együtt katonáskodtunk végig a poteidaiai hadjáratot, még asztaltársak is voltunk. Először is a szenvedések tűrésében nemcsak engem főzött le, de valamennyiünket. Amidőn – valahol elvágva az utánpótlástól, ami gyakori eset a háborúkban – éheznünk kellett, szívósságban elbújhattak a többiek Szókratész mellett. Ám ha nagy eszem-iszom adódott, az élvezésben túltett mindenkin, és ha erőltették, hogy igyék – ami különben nem volt ínyére – mindenkit lepipált! És ami legcsodálatosabb: soha senki nem látta részegnek. A hideg viszontagságait – iszonyú zord telek voltak! – csodálatosan bírta, kiváltképpen egyszer, amikor kibírhatatlan volt a fagy. A többiek mind ki se dugták az orrukat, vagy ha igen, csuda, mennyi kacabajkát húztak magukra: a lábukat posztóba vagy juhbőrbe bugyolálták. Ő ekkor is csak szokott öltözetében járt-kelt odakint, és könnyebben talpalt a jégen mezítláb, mint más bakancsban. A katonák már ferde szemekkel néztek rá, gyanakodván, hogy velük csúfondároskodik. […]

Akarjátok tudni milyen volt a csatában? Méltó erről is szót ejtenünk. Abban a csatában is, amely során a vezérek kitüntettek engem, ő mentett meg és senki más. Én megsebesültem, ő meg nem akart sorsomra hagyni, hanem fegyverestül kimentett a vészből. Akkor én, ugye, Szókratész, követeltem, hogy a vezérek adják neked a kitüntetést, de midőn a vezérek rangom miatt mindenáron nekem akarták adni, te még a vezéreknél is jobban kívántad, hogy én kapjam meg. Uraim, érdemes szemügyre venni Szókratészt akkor is, amikor Déliontól futott a had. Én véletlenül lovon ültem, Szókratész meg nehézfegyverzetben gyalog vonult. Miután már embereink szerteszaladtak, ő Lakhésszel együtt vonult vissza. Akkor botlottam össze velük, és megpillantván, biztattam őket, hogy nem hagyom cserben őket. Itt aztán alaposabban megfigyeltem Szókratészt, mint Poteidainál, mert most – lovon ülvén – kevésbé voltam megneszüdve. Először is higgadságban messze lefőzte Lakhészt, továbbá úgy tetszett nekem, Arisztophanész, hogy a te szavaiddal éljek, úgy járt-kelt mintha csak itt volna. Körbeszállatván szemeit kevélyen, nyugodtan szemügyre vette társait, ellenfeleit, és mindenki már messziről láthatta rajta: ha valaki erre az emberre kezet emel, ő bátran védekezik. Épp emiatt menekült meg sértetlenül ő is, társa is: a csatában ugyanis az így viselkedőket alig támadják meg, annál jobban hajszolják a fejüket vesztve haladókat. […]

Ha valaki Szókratész beszédeit hallgatja, azok először fölöttébb nevetségesnek tetszenek: olyan szavakba és fordulatokba csomagolja őket, amilyen egy pimasz szatír irhája! Hiszen egyébről sem beszél, csak teherhordó szamarakról, kovácsokról, cipészekről, cserzővargákról, és látszólag ugyanilyen módon mindig ugyanazt gondolja, úgyhogy a járatlan és értetlen embernek már szinte kedve kerekedik szavait kikacagni. Ám ha valaki kinyitva látja őket, és behatol értelmükbe, menten ráocsúdik, hogy szinte ezekben és csakis ezekben lakozik szellem, utóbb meg még hogy mindennél istenibbek, és az erény legszebb mintaszobrait rejtik magukban, és legtöbbnyire – pontosabban: egészen épp azt célozzák, amit illik egy jobbulni, nemesülni kívánó lénynek szem előtt tartani. Ez hát, uraim, az én Szókratész-dicséretem.” (Lakoma, XXXII–XXXVII, ford. Jánosy István)

Miután lejárt a katonai szolgálata és visszatért a peloponnészoszi háborúból, Szókratész Athénben töltötte életét, és szinte az összes idejét az arisztokrata fiatalokra szentelte, beszélgetésekre, szópárbajra hívta ki az embereket foglalkozásuktól függetlenül. Díjmentesen tanított, sok diákja fanatikusan hűséges volt hozzá. Ez a szülőknek gyakran nem tetszett, úgy érezték túl nagy befolyással van gyermekeikre, nem beszélve arról, hogy bírálta a demokráciát.

Szókratésznak az athéni bírák előtt mondott védőbeszédét Platón Apológiája írja le. Itt olvashatjuk tevékenykedésének okát és célját. Börtönben töltött idejében visszautasította barátai által kitalált szöktetési tervet azzal érvelve, hogy egy polgárnak alá kell rendelnie magát az állam törvényeinek – ezáltal is kitartva elvei mellett. Elfogadta sorsát, és nem futamodott meg a halálbüntetés elől, bátran itta ki a serleg mérget, és élete utolsó pillanataiban is szelíden bíztatta barátait, családtagjait az erényességre és kitartásra.

 

A per és védőbeszéd

 

Szókratész pere, i.e. 399-ben zajlott Athénben, mikor a filozófus 70 éves volt. A vádak a következőek voltak: istentelenség (régi istenek elvetése, új istenek bevezetése), a fiatalság megrontása.

Az, aki az igazság iránt érdeklődött, megnyerte a fiatalok nézetét, mások szemében viszont gyanússá vált. A közhiedelem szerint Szókratész nem hitt a régi istenekben – visszautasította a pénzbírságot –, az azonban kétségtelen, hogy más szemszögből közelítette meg az istenség fogalmát. Ahogy a daimónjáról beszélt, az „őrangyaláról” vagy a személyes „isteni jelről”, elegendő indokot szolgált a vádnak, miszerint „új isteneket” vezetett be. Az ógörög demokráciában az állam határozta meg és befolyásolta a vallásosságot és a hitvilágot, azt, hogy mely istenek elismertek, és melyek nem. Aki ezeket az előírásokat mellőzte, az ellenszegült a demokratikus állam törvényeinek, ezért pedig halálbüntetés járt. Ezen vád ellen védekezett Szókratész az 500 athéni szenátor előtt.

Szókratész tudta, hogy a bírák előítélettel fogják hallgatni, ezért igyekezett eloszlatni a hamis elképzeléseket. Az athéniek többsége Szókratészt szofistának (álérvelőnek) tartotta, aki ezt rossz néven vette. Gondolkodásmódja annyiban hasonlított a szofistákéhoz, hogy a fizikai és metafizikai kérdésekben közömbös volt, nem foglalt álláspontot. Legfontosabb témakörébe az etika és a helyes életvitel tartozott. Azért tűnt szofistának, mert minden szembetűnő erkölcsös nézetet megvitatott, de sosem ajánlott fel más alternatívát. Ellenben nem kért pénzt a tanításáért, mint ahogy azt a szofisták tették, és nem buzdított senkit fondorlatos magyarázkodásra, ha nem volt igaza.

 

Az Orákulum

 

Szókratész egyik barátja egyszer elment a delphói orákulumhoz (Püthia) és megkérdezte tőle, hogy létezik-e Szókratésznél bölcsebb ember. A válasz nemleges volt, ez azonban összezavarta Szókratészt, hisz nem tartotta magát bölcsnek egyáltalán. A jóslatot úgy igyekezett megcáfolni, hogy vizsgálgatni kezdte a bölcsnek tartott embereket, legyenek azok államférfiak, költők, filozófusok vagy szobrászok. Minden alkalommal csalódás érte, mivel az állítólagos bölcsességükkel nem tudtak felelni kérdéseire. Minden esetben meg tudta cáfolni ezen emberek állításait, nem felejtve el kiemelni szemléletmódjuk kellemetlen következményeit is.

 

„Elmentem egyikéhez azoknak az embereknek, akik bölcs hírében állanak, hogy ha valahol, hát nála megcáfoljam a kinyilatkoztatást, és bebizonyítsam a jósszónak, hogy ‘íme, ez bölcsebb nálam, te pedig azt mondtad, hogy én vagyok a legbölcsebb’. Jól megvizsgáltam ezt az embert – a nevét nem szükséges említenem, elég az, athéni férfiak, hogy egyike volt azoknak az államférfiaknak, akiknél én vizsgálódva így jártam –, társalogtam vele, és úgy láttam, hogy ezt az embert bölcsnek találja ugyan sok más ember, leginkább pedig ő maga, valójában azonban nem az. Azután megkíséreltem neki is bebizonyítani, hogy bár bölcsnek véli magát, mégsem az. Így aztán ellenségemmé vált ő is, és még sok más is, aki jelen volt. Elmenve azután számot vetettem magammal, s úgy találtam, hogy ennél az embernél bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont, mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik hát, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom. Azután egy másikat kerestem fel, egyikét azoknak, akiket amannál is bölcsebbnek tartottak, és teljességgel ugyanazt tapasztaltam. És így aztán ez is meg sok más ember is ellenségemmé vált.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, VI. rész, ford. Devecseri Gábor)

Szókratész rájött arra, amire az orákulum gondolt: bárkit cáfolna bölcsességéről a szakterületén, a jelenlevők azt hinnék, hogy Szókratész már mindent tud az adott témáról. Az igazi bölcsesség viszont Istentől ered, az orákulum pedig sajátos módon valójában azt jelentette ki, hogy az emberi bölcsesség szinte értéktelen.

Bölcsesség

 

Szókratész bölcsessége abban áll, hogy tudatában van annak, milyen keveset tud: „tudom, hogy semmit sem tudok”.

„De talán így szólhatna valaki: ‘Hát csendben és nyugton maradva nem léssz képes élni, Szókratész, ha tőlünk távozol?’ Ez az, amiről a legeslegnehezebb meggyőznöm némelyikteket. Mert ha azt mondom, hogy ez annyi, mint nem engedelmeskedni az istennek, és hogy ezért lehetetlen nyugton maradnom, nem hiszitek el nekem, mintha csak gúnyolódnám. Ha pedig azt mondom, hogy az ember számára éppen ez a legfőbb jó: hogy naponként az erényről és más olyan dolgokról beszélgethet, amilyenekről engem hallottatok társalogni, mikor magamat és másokat vizsgáltam, és hogy a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet, ha ezt mondom, ezt még úgyse hiszitek el nekem.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, XXVIII. rész)

Őrangyal

 

Szókratész cselekvéseit daimónja befolyásolta, az a védő lélek vagy hang, amely gyerekkora óta vele volt. Ez az állítása volt az alapja annak az ellene felhozott vádnak, mely szerint idegen istenekben hisz.

A daimón tanácsát meg kellett értenie mielőtt elfogadta volna, akárcsak a baráti tanácsot vagy a delphoi orákulum szavait. A daimónt óvatos lelkiismeretnek is lehetne tekinteni, hisz távol tartotta Szókratészt a politikától: „Már gyerekkorom óta megvan bennem ez a szózat, és ahányszor csak megszólal, mindig lebeszél arról, amit tenni szándékozom, rábeszélni pedig soha nem beszél rá. Ez az, ami ellene szegül annak, hogy nyilvános szereplésre adjam magamat. És, azt hiszem, nagyon jól teszi, hogy ellene szegül: mert tudjátok meg, athéni férfiak, hogy ha én már régen megkíséreltem volna az államügyekben való nyilvános szereplést, már régen elpusztultam volna, és sem nektek nem tudtam volna használni, sem magamnak.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, XIX. rész)

Felmentéséül Platón felajánlott egy összeget, amelyet Szókratész egy másik barátjával együtt biztosítottak volna, de Szókratész nem hagyott volna fel vizsgálódásával, és nem volt hajlandó elfogadni a kiűzetését Athénból. Az athéniak elvesztették türelmüket, és a törvénykezők többsége halálbüntetésre szavazott.

 

Szellemisége

Szókratész egyik híres mondása az volt, hogy „ismerd meg önmagad”. Ez alapján a következőképpen fogalmazta meg az erényt: az igazi tudás erény, a tudatlanság pedig a jóság hiánya. Nem észbeli tudásról van szó, hanem a jóra való képességről.

Úgy vélte, hogy az erény megértése vezet az elsajátításához. Az ember nem lehet igazán erényes, amíg nem érti meg ezt, és az egyetlen mód, amely ezen tudás megszerzésére szolgál, az egyéni erények elemzésének fontosságán alapszik. Szókratész ezért kérdezősködött és vitatkozott az emberekkel, bárkivel, legyen az király vagy varga, számára pusztán ez jelentette a filozófiát, egyenértékű volt a tudás és az erény. Az egyik legismertebb mondása is erről szól: „Át nem gondolt életet nem érdemes élni.”